Ellenség

Vajon merre tekint az ő ferde fa-arca?

Az az arc, amelyre többet gondolok, mint

azokra, akiknek lelkem eladtam.

Mert zárt ez az arc, mint beszögelt fa-bódé,

kinyithatatlan, s rajta hiába

dörömbölök éjjel is, zárva maradna,

itt őrzi haragját, hogy el ne raboljam.

Rejtélyes, rettenetes, régies bálvány,

bámulatos is, hisz nem szeret engem,

kit úgy szeretek, nem ért, s tagadja

vérem és könnyem, szívem és agyam.

A körmöm, a körmöm is, melyet levágok,

közelebb van hozzám, mint néki e minden,

mit én cepelek. Megfoghatatlan.

Próbálja-e néha lehunyni szemét,

lélekzeni mélyen és szólni magában:

„Én is így nyujtom nyomorult éltem?”

Vagy nem hiszi el, hogy lélekzem én is?