ELMARADT ÖLELÉS MIATT

Ugy vártalak, mint a vacsorát este,

ha feküdtem s anyám még odajárt.

Ugy reméltelek, mint kétségbeesve,

hülyén, (még ifjan) hívtam a halált -

nem jött, hálisten... Látod, ilyen boldog

vagyok, ha most meggondolom a dolgot.

De az még ostobább,

hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!

Makacs elmulás tolja a világot

maga előtt, mint bányász a szenet,

melyet kifejtett, darabokra vágott.

De mélyben, egyben él, aki szeret.

Milyen tüzvész, miféle kivont kardok

káprázata volt, ami visszatartott,

hogy míg a hold haladt,

nem fogózhattam beléd azalatt?

Hogy a holt csillagvilággal, esengve,

csak szálltam tehetlen, mint a kövek -

s nem is uszhattam a sodorral szembe

kedves öledben!... Hol volt az öled?...

Mig itt hadart s hazudozott az óra,

te fölbámészkodtál egy dobogóra

s a szétterült ütem

hálójában remegtél nélkülem.

Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen,

harisnyádon ha egy szem leszalad!

Most szerelmünkből kivált s kellemedben

egy ölelés örökre szétszakadt.

Az a müvész pörölt az elmulással -

tanuskodj néki! De velem, ne mással.

Tudd meg már, mi a gond.

Hogy mit csinálsz. Én nem vagyok bolond.