ELMÉLKEDÉS A KANCSÓ FELETT.

Azt beszélik, édes életpárom!

Hogy én mindig a bolondját járom,

Hogy nekem csak abban áll az élet:

Éjjel-nappal társalogni véled.

Nagy halálom, amidőn beszélik:

Hogy szememnek nem virad meg délig;

Mert hozzám csak reggel jő az éj el,

És az Isten napvilága éjjel;

S hogy még ott is botorkázva járok

Útamon, hol sem göröngy, sem árok.

Meglehet... de rá kinek mi gondja?

Korhelyebb az százszor, aki mondja!

Ez a világ egy nagy rosz motóla,

Nem lehet sok jót beszélni róla;

Jár, de hogy jár? jaj biz össze-vissza,

Mint részeg, ki eszét megissza.

Az időnek végnélküli szála

Ezredévek óta foly reája.

És mig a bölcs fontolgatva méri,

S a fonalnak végét el nem éri,

Fontos semmiségén jót kacagva,

Felkiáltok, tölt pohárt ragadva:

Mi gondom rá! amely kéz motólál,

Gondja is van rá, a pászma mint áll.

Mondják: sok van most is a rováson,

S túl a rendén inni rosz szokásom;

S megsiratja egykor aki mérte,

Nagy harang fog megfizetni érte...

A bor ára, szent igaz, telik rég,

S adósságot hagyni nem szeretnék,

De ha úgy lesz, mondok egy okos szót:

Ki utól jön, zárja bé az ajtót!

Hát nekem, mely igért annyi szépet,

Örökösen adós lesz az élet!

Sokat vártam tőle jó-hiszembe,

S mindig rosz pénzt nyomott a kezembe!

Bizalom volt e rosz pénz, kinálom...

S kinevetnek véle a világon!

Furcsa! vannak, akik azt remélik,

Hogy a józanságot rám beszélik;

No hiszen ki fejét erre szánja,

Mondhatom: a borsót falra hányja!

Az intő szót én többé nem értem,

Hadd vesszek! hisz úgyis veszni tértem.

S bár végbúcsút mondjak a világnak,

Hírével az nem lesz a királynak.

Búcsufényben úgyis ifjúságom...

Hejh, maholnap lenyugodni látom!

Kik szivemnek kedvesek valának,

Mint az árnyék este, elhalának!

Hit s remények, e törött kebelnek

Mély sirjában halványan pihennek.

Szívem a sír, fejfa kín felette,

A csalódás, sírásója, tette!

Pilláimról a köny elmaradt rég,

Oldalamnál jó kancsó! te vagy még,

Hejh, maholnap el kell válni tőled...!

Most iszom hát, mig lehet, belőled!