ELMÉLKEDÉS EGY LEVÉL FELETT.

Költője a csikóbőrös kulacsnak!

Épen elmúlik hosszu ötven év ma,

Midőn irod, hogy nincs praenumeransod,

S dugába dőlt a farsangi poéma!

Költője a csikóbőrös kulacsnak,

Ne bántson e gúnyos emlékezet!

Sőt vígasztaljon az, hogy ha ma élnél:

Még annyi sem akadna, ugy lehet.

Azóta hosszu ötven év alatt,

Nagy és sok amit a világ haladt.

Ha megjelennél köztünk, - nem a hír,

E csillogó arany köd képiben,

De egy pálcával járnád be a hont,

Azt a szép földet, hol porod pihen:

A barátságos Kunság téreit,

És Debrecennek híres városát;

S ahol Tihanynak riadó leánya Zengő bércén halkan kiáltna rád:

Elálmélkodnál a nagy változáson,

Amelyen a világ átment azóta!

A réginek csupán egyet találnál:

És ez - a praenumenransok mivólta.

Ezek felől a farsangi poéma

Most is szép csendesen dugába dőlhet;

A névben van csupán egy kis különbség:

Előfizetőknek mondván ma őket. -

Mégis, oh költő! áldhadd Istened,

Hogy akkor mérte rád, eltöltened

Azt az időt, mit élet nevezet

Alatt az embernek nyakába vet.

Akkor szőt a takács, a boltos árult,

Szántott a nép, a pap imádkozott;

Irt a deák, az ács furt; meg nem unta

Prokátor a pört, cigány a kohot.

Most - csillagvizsgáló a krumplicsősz,

És hadvezért a kályhafűtő, kukta:

Miniszter a csapláros, és kezén

Mint itcés jár a népek élte, bukta.

Szóval: minden Jankó s Kata

Világrázó diplomata!

Te boldog vagy, hogy meg nem kóstolád:

Mi gyomrot, lelket jóltartó gyönyör,

Midőn okos, bolond politizál,

S uton utfélen halálig gyötör.

Mert a szónak minden harmadika

Keletlen, sótalan politika;

S az ember e rémtől meg nem pihen,

Üldözvén szó vagy betű képiben.

Hová levének a kedélyes esték,

Hol a barátok egymást felkeresték!

Mikor öszvejött szomszéd atyafi,

Egymás örömét szaporítani!

Kiket jóizű tréfa, bor s zenénél,

Együtt talált, vigan talált az éjfél, -

Ifjak s vének enyelgő körbe ültek,

S szentűl ment a mulatság mint az ünnep.

Most, - ha az ember társas körbe lép,

Rögtön, - alighogy indúl a beszéd:

Mint az almába, bele esik a

Kor ocsmány férge, a politika!

A világ halad, csak mi nem megyünk

Sem hátra, sem előre, mint a vén rák:

Csak minket nem tolt feljebb az idő:

Vagyunk, mint voltatok, szegény poéták

A szinész ma is csak komédiás,

Költő és tudós, festő vagy zenész:

Kasza-kapakerülő, pénzcsaló,

Kit minden bitang megröhög, lenéz,

Boldog szerkesztők! hát ti mit csináltok?

Jobb bizony! ha más mesterségre álltok!

Nem kell ma szellem! oh az a világot

Nem tartaná jól, sőt elémelyítné,

Hús kell ma, vastag étel, - vagy ha mégis...

Hát ott van a politika, e híg lé.

Pedig hiszen csak valljunk igazat:

Iróban, könyvben nincs nálunk hiány,

Csak az is sok, mit évről évre az

Idő s könyvárus a polcról kihány,

Miután a vesződést megsokalta:

Leszállított áron tuladni rajta.

Van író, költő, kritikus elég; -

Mert arra, mint hajdan, nincs már eset:

Hogy nagy tempóval készüljünk elébb,

Tanuljunk sokat, irjunk keveset.

Most minden ember született zseni,

Minden betűje dicső, isteni!

Kikölt naponként egy tyúkalja irót,

Ez a vén kotlós, az irodalom;

A hires költő annyi mint a csirke,

És szól ki vékonyan, ki vastagon,

S babért, szobrot vár a hálás hazátul,

Mert hiszen általa - papir s rongy drágul.

Kit az irodából elvertenek,

Mert nem tud írni, író lesz legott.

Magában a borzas vargainas

Nem érezvén elég talentumot:

Meghasonlik... és költő lesz azonnal,

Költő, sötét vad világfájdalommal.

És van kritikus, - ép mint a kacsa

Kígyót békát elnyél a viz alatt;

Csupán azért, hogy jóllakjék vele,

Nem, hogy tisztítsa tőlök a tavat,

Ugy kapnak ezek gazt és szemetet,

Mivel ez nekik privát élvezet.

Van itt iró, költő, tudós, kritikus,

Regény-, dráma- s novellaíró bőven;

Ismert, nem ismert, félreismert lángész,

Egymás hátán, mint a csik a Fertőben.

S nem bámulsz minket, oh boldog haza?

Dehogy nem bámul, - sőt annál odább van.

Praenumerálni elfeledkezik,

És nem veszen könyvet - bámulatában!

Azért ne bántson, oh alvó poéta!

Hogy a farsangi vers dugába dőlt.

Ne félj, igy lesz az ötven év után is,

Amiképen volt ötven év előtt! -

Igy dől dugába minden e világon,

A koszorú, a hír és a dicsőség!

Szép költők: kik e földön rongyban járnak

Azért, hogy majd a halhatatlanságnak

Bíborszín palástját magokra öltsék!