ELMÉLYEDÉS

Hogyan éltem? Mit csináltam?

Teljesűl-e minden vágyam?

Arany napod, ó, Dicsőség,

Süti-e az álmok hősét?

Vagy a Végzet ócska rendje

Ifjan dob a sírverembe?

Beledob egy vak gödörbe!

S elfeledve mindörökre

Kövéríti porom a port,

És csókolom, ki megtiport?

Vaksors az úr e vak tekén,

De örökre én leszek én!

Hogy mit írtok majd énrólam,

A sok üres, csengő szólam:

Nem bánt többé s nem érdekel.

Mély homályban bár vesszek el,

Tündököljek csarnokokban:

Az leszek csak, aki voltam.

Hogy ünnepelt vagy megvetett,

Hogy fönt-e, vagy alant leszek:

Nem érinti azt, mi bennem

Mindig egy, mert véghetetlen:

Maga Isten sem töri szét,

Tűzmagodat, egyéniség!

Amit írtam, csupa élet,

Amit éltem, csupa lélek;

Erő a szó, tett a szellem,

Isteni láng dúlja mellem:

Idő gondját mért viselném?

Mit csüggjek a hír szerelmén?

Mit nyerek a hiu tapson?

Bár hírem az égbe hasson,

Nem leszek én jobb, se rosszabb,

Csak árnyékom lészen hosszabb.

Tölgyfa is, a terebélyes,

Kicsi magban már tökélyes.

Önbevégzett itt a szellem;

Amit alkot, csupa kellem,

Öröklétü, amit gondol,

Halálfia, amit rombol,

S bevilágít tiszta fénye

A teremtés éjjelébe.

Összehangzó itt az érzés;

Kéj salakja, durva sértés,

Vér hóbortja, köznap íze:

Kiveti a költő szíve,

Elrejti a bűvös fátyol,

Szőve könnyböl, napsugárbol.

Tiszta mély a költő szeme,

Ajakán a szózat zene,

Vágy, indulat formába tör,

S új valóság lesz a tükör:

Új teremtés vagy, költészet,

És a régit szebbé tészed!

Állok örök-erdő szélen,

Egyszerre és dúsan élem

A csepp jelent, tenger jövőt,

Mi porba kelt s az égbe nőtt.

Lelkem magas mélységbe nyúlt:

Volt a jövő, és lesz a múlt!

Hogy mit írtam? S mennyit írtam?

Ó, nem annyit, mennyit bírtam!

Az utókor, ha emleget,

Olvassa el a lényeget!

A szívemet olvassa csak,

Ha már mindent a porba csap!

Így élek én; ezt remélem,

Érzem, mi dúl bennem mélyen;

A végtelent egy perc alatt;

Múltakba néz a pillanat,

S jövőbe nyit dicső utat; -

Örök jelen vagy, öntudat!

Sugár vagyok vad vizéren,

Tűz vagyok én, úr a véren,

Sugárban is, ami ragyog,

Az időnek magva vagyok,

Mi a térben térrel dacol,

Bennem a lét ősárja foly.

Csupa gyönyör, amit írtam,

Repülni az égbe bírtam,

Pokolba is én leszálltam,

Árok terhét bírta vállam;

Csupa hév mind és erő mind,

Amit szívem, lelkem érint.

Amit írtam, csupa élet,

Amit éltem, csupa lélek;

Gyönyör a szó, hő a szellem,

Isteni láng dúlja mellem:

Idő gondját mért viselném?

Mit csüggjek a hír szerelmén?!