Elment megint

Elment régen.

S én menni, menni hagytam.

Elengedtem kezét

Búsan és boldogan.

Hadd járja életét

Szolgáló, szerető,

Elhívott asszonykép

Más férfi oldalán.

Nekem csak ragyogjon,

Számomra maradjon

Trónon királyleány.

S apródja maradjak,

Igrice maradjak

Trónjának küszöbén -

Költője, látója,

Zengője, mondója

Én.

Királylánynak akartam -

Aki néha feláll,

Lejön lassan a trónja lépcsején,

Fejemre teszi nyugtató kezét:

Szép volt, poétám, ma az esti ég,

S szép a szívedből szakadt költemény.

S míg mondja ezt,

Szemében ritka könny és ritka fény.

És könny és fény enyém.

Enyém a visszhang ajándék-szava.

Ennyit akartam én.

Királylánynak akartam,

Ki néha rámtekint

S akinek én szolgálok

Magam módja szerint.

Királylánynak akartam - -

És sok-sok év után

Tenger gondja közül

Tenger gondom közé

Egy hétre elszegődött

Mint „szolgálóleány”.

Bánatom s betegségem

Terhét vállára vette,

Öreg szülémet szépen,

Kézenfogva vezette.

Meleg szívvel suhant

Hideg szobákon át:

Szította itt egy hétig

A düledező tűzhely

Haldokló parazsát.

Feslett kabátomon

Titkon öltögetett,

Amit kerülni vágytam:

A szürkeségben társam,

Hamupipőkém lett.

Sorsunk rémeivel

Némán viaskodott,

Erőn felül -

Halkan beszélt,

Mosolygott, mint az angyalok, -

És szenvedett belül.

A gondok tengerével

Csak a türelme nőtt - -

S én mégis csak kerestem,

Nyugtalanul kerestem

Magamat s Őt.

Aztán letelt a hét,

Az együtt-szürke hét

A szívünk Hamupipőke-hete.

Kigördült árva udvarunkból,

S kigördülőben már

Csupa csillagot szórt a szekere.

Aranypor kavargott nyomán.

Elment megint.

Most messze van.

S megint királyleány.