ÉLOA [1]

Ah, undok pöfeteg, - mocsári béka,

A szenny s az éj szülötte, sírok éke,

Szülőhelyed lebuj volt, rút varangy,

A condra és piszok volt szeretőd.

Eszes vagy? A sütnivalóddal fennen dicsekszel.

Egy iskolamester tán beérheti,

Kegyembe magadat befúrtad, cselszövő,

Beloptad csalfán magadat szivembe;

Úgy tetted, mintha engem értenél,

S velem repülni tudnál, nyomorult.

Repülj versenyt a denevércsapattal,

Ne énvelem. Siess a mélybe,

Fürödj a sárba, elemedbe,

Vakond-tüdőd a levegőt ne szíja,

Amelytől istenek megittasulnak.

Lapos ajkát még szélesebbre vonta,

És megdagadtak duzzadt erei,

Fekete vére bűnösen csapongott,

Mint a vihartól korbácsolt mocsár.

De őt, a Fényhozót

Ha gyötrik is torz szenvedélyek,

Derű van homlokán s világot áraszt,

Amerre megy, mindenhol, szerteszét.

És szellem ül fennséges ajkain.