Előszó

Egyszerü megint a versem - de mi ez a fáradt egyszerüség?

Nem fiatal madár szárnyverésének egyszerüsége, nem fiatal szív

dobogásának egyszerüsége már - hanem bágyadtan primitív

mint öregek gyermekes mozdulata - mert nincsen gyönyörüség

számomra már, csak a kevésben - mert elborított a Sok,

rámszakadt hirtelen, mint elbűvölt várban titkos befolyás

zápora százfelől - s megbénított az idegen varázs

hálója - mert idegen nekem a gonosz városok

levegője amelyben élek, és mint gonosz erdőben farkasok

tünnek elém az arcok az utcán, és rémít az élet ezer zaja,

mint egy betegség - mert minden zaj tályog és csúf nyavalya

a Csöndnek testén - mind legalább, mely nemcsak egyforma mintát susog

s zenél bele a Csönd szövetébe - mind legalább, mely nem annyira egy

a Csönddel, mint tücskök zaja őszi este - mint záporok

verése nyugodt és lágy földeken - vagy a hab ha zajog

tengerek messze síkjain - szél ha zúg - csillag ha megy

titkos zenével az égi pályán - ó, ha lankatag énekemet

ilyen egyszerüségre hangolhatnám, hogy, ha egy drága barát

meghallgatná egy este, nem tudná, szavakat hall-e, vagy a saját

szívét dobogni, vagy a szférák zenéjét, vagy engemet.