Első szerelemérzés

Ifjúságom reggelében

Szívem bút nem szenvedett,

Míg a tündérek kertében

Lepke-módra repkedett.

Ha belső részem hevítni

Kezdte a szikrázó Rák:

Meg tudták mindjárt újítni

A híves Etéziák.

Ha szomjúztak a melegtől

Eltikkadt tetemeim:

A vőlgymetsző csergetegtől

Felocsódtak ereim.

De most, Lilla, új tüzemnek

Semmi enyhítője nincs,

Ah, más szomja van szívemnek,

Más láng éget, kedves kincs!

Most a barlang éjjelében

Déli napot képzelek,

A bikkek tömött ködében

Az árnyéktól tüzelek.

A hűvös Etéziáknak

Ám megnyitom kebelem,

Mégis e gyújtó fáklyáknak

Orvosságát nem lelem.

Mit? a fagyos Bóreásnak

Szárnya alá sietek;

De e belső gyúladásnak

Tűzén nem enyhíthetek.

Sőt gyakran a hóba fekszem

Ott kinn a havasokon;

S ah! fagyok, mégis melegszem,

Nincs nekem tél azokon.

Másszor minden lankadásból

Testem új életre jött,

Mihelyt ittam e forrásból,

Mely zúg a bokrok között:

De most, noha csípésével

Majd kiszedi fogamat,

Mégis északos vizével

Ez nem óltja szomjamat;

Mert megemészti tüzemnek

Heve minden cseppjeit,

Mihelyt lángoló szívemnek

Éri edzőhelveit.

Eddig éltem tavasszára

Mennykőt az ég nem vetett,

S májusi hajnal módjára

Csak rózsákkal nevetett;

Bennem a kedvet s únalmat

Ébreszté szelíd remény:

Ezt a kínt, ezt a fájdalmat

Nem régólta érzem én.

Nem régólta kell szenvednem,

Ah Lilla, kellő alak!

Ah! csak azólta van bennem,

Hogy egyszer megláttalak.

Tudom, Lilla, e kin tőled

Kerűlt: de nem esmerem.

Ah, árthatsz-é? Azt felőled,

Lilla, hinni nem merem.

Hisz élettel kecsegtette

Pillantásod szívemet

Úgy van! csak azért sértett e’,

Hogy gyógyítson engemet.