Élt valaha régen...

Egyszer majd mester lesz a te harcos, szegény inasbarátod

s gesztenyefás kertjében olykor párnák közt hátradőlve látod.

Előkelő lesz és szelíd, – bágyadt kövek csillognak ujján

s a szél ezüstös fürtöket rezget halántékára fujván.

Elysiumban él: Fölötte fény, néhány könnyű kis galambtoll,

hulló szirom, lilás pillangó csacsin, játékosan barangol.

Fehér, okos nagy homlokát márványfenségű domborúság

íveli széppé s körbecsüngi pár lankadtlombú, lomha dús ág.

Ez már a révek réve, melybe be nem tolakszik semmi nyers, új

viharmoraj: kibékülés ez itt és vágytalan egyensúly,

egyenletes mosoly, melyet alig borzol fel percnyi, léha

lehelletével némi emlék, ily délutánon, néha-néha.

A parkban csend. Egy messzi harkály csak félve és ritkán kopogtat,

az elkígyózó sárga út egy kavicsot sem csikorogtat,

ha lábujjhegyen közeledsz, mint fű közt borzongó piciny nesz

s az ágról tovahussanó madár szárnyának csöndet intesz:

pihen a Mester! Karja lágy ívben lelóg a nádkarosszék

két oldalán, hogy hanyagul a semmibe nyulva oszladozzék.

Ám a szeme nyitva s nézi a komorzöld lombsátor nyilását,

mely utat enged, hogy a sűrün fénylő, tiszta égre láss át,

mint templomablakon: csak néz s egyszerre te is odanézel

s orgonát hallasz búgni messze s szivedre nyulsz tétova kézzel...

– Egy kósza kis művészinas jelenik meg a darab égen,

aki kalandos volt, édes nagyon és élt valaha régen

s oly félszegen, oly meghatón tűnik elébed és elébe,

mint festett üvegablakon az ifjan meghalt szentek képe.