Eltökélet.

Végezd, Sors! a mit reám kimértél,

Öntsd le mérged életem kelyhébe,

Vedd vissza, a mit egykor igértél

Az ifjuság aranyidejébe’;

Végy vissza mindent, a mit csak szeretek,

Vezess egy uj tövises pályára,

A földi inség legfőbb pontjára:

A nagy megtörtént: többet nem veszthetek.

Nem rettegek, az idő bármit ád!

Mert az erőszak erőmet neveli:

Lenyomja a gyönge sziv fájdalmát,

És a lelket sorsán fölülemeli:

Habár méltatlan s nehéz üldözések

Irgalmatlan megfosztnak mindentől,

Ha mindaddig, mig létem sirba dől,

Körülfognak vad s kinos szenvedések.

Egy tárgyért hevült vala kebelem,

Körüle forgának minden reményim;

Oh hányszor fölemelkedtek velem

Az egekig annyi tüzérzeményim!

Áldott lélek! egy szerencsés órában

Elfogadád ajánlott szivemet,

Rózsás utra vezetted éltemet,

És most ott fekszel a halál karjában.

Mit adhat, mit vehet a jövendő,

Mi ezután a szerencse játéka?

A megsértett szivből eredendő

Tökélet az ég legszebb ajándéka;

Vigasztalást csak enmagamtól várok,

Ha mindjárt elhagyva, számkivetve,

Nem ismerve s élve elfeledve

Magán s egyedül a világban járok.