Elváláskor

A búcsu inte, szűm majd megrepedt,

Megátkozám az ádáz végzetet,

És csókot nyomva lánykám

Szemérmes homlokára,

Egy könny ragadt szememből

Piros kicsiny arcára.

Tudtam, mert ismerem már a világot,

Örvénye nyel s nem ad ki boldogságot.

Mint számüzött angyal menny ajtaján,

Úgy álltam a bucsúzó csók után

És ő mosolyga mégis

Hívőn tekintve égnek,

Könnyében is szivárvány

Gyanánt reményi égtek.

S szent hittel olyan megnyugodva szóla:

Hisz jó az Isten, s ő vezet bucsúra.

Ah, e megnyugvást én is ismerem -

Szebb volt világom akkor, jobb szivem,

Midőn mosolyga nékem

Is még a létnek arca,

Mely most tükörbe néző

Magunkat adja vissza.

Amig gyászomra csak villámot öltöz,

Neked hajnalt, neked virágot tükröz.

S tükrözzön végig, - szín s illatja ez

Lelkünknek, melyet istencsók szerez

Keblünket szentesítve

A hitnek fénykörével,

Mint színt ad a virágnak,

Mely szépségben ragyog fel,

Míg durva kéz csapásai nem érék

Virág s léleknek e legszebbik ékét. -

S ha egykor sír borúl is majd föléd

Elnyelve minden vágyat, szenvedést,

Sírodra még a szent csók

Bűvös virágot hint el,

Míg rám ha sír borúland,

Borul kopár sötéttel. -

De csak tudjam, hogy rajtad még ragyog

Az istencsók - könnyebben meghalok.