ELVÍRÁHOZ.

Szeretlek! - oh vagy mért ne mondanám ki,

Mit évekig kinosan érezék,

Mi szívem átka volt, szivem reménye,

Vigasztalóm, s mi által szenvedék!

Szeretlek! - Vagy nem hordozám-e eddig

Hallgatva súlyos bánatterhemet?

Vagy hallál egy panaszt? vagy csak gyanítád,

E szív hogy érted annyit szenvedett?!

Nem tűrhetem tovább. Mit eddig rejte,

Tovább nem birja e szorúlt kebel,

A szív feljajdul hosszu bánatában,

A seb kitört, most hadd vérezzek el!

Oh én szeretlek! - Ajkaim kimondák,

Gördűlt a koczka, melyen éltem áll,

Űzz bár magadtól, veszszenek reményim,

Kimondhatám, - és te kihallgatál!

A bánatot, mely keblemet gyötörte,

Már nem magamba rejtve hordozom.

Ha bár érezve nem, megértve hangzik,

Nem hasztalan, mint eddig, bús dalom.

Te érteni fogod, ha elragadva

E lant keserveimről énekel,

Te érteni fogod ajkamnak átkát,

Megérteni, mért vérzik e kebel!

Megérteni, hogy ifiú koromban,

Hol annyi szép remény mosolyg felém,

Öröm helyett csak bánatot találván,

Csak a keserv gyönyörjét éldelém!

Megérteni e szívet bánatában,

A mit reméltem, s a mit szenvedek;

S ha majd a nép megindúl szózatomnál,

Titkon elmondani én értelek!

Oh, hadd remélnem! És ha jobb napokban

E vészhányt szív majd megpihenhetett,

Ha csak egy név maradt meg életemből,

S talán egy áldás sírhalmom felett;

Ha boldogabb utódok majd kivítták,

Miért korunk hiába küzködött,

S ha visszanéznek hálás érzetökben:

Tán megneveznek a dicsők között.

Vagy ha felejtés díja életemnek,

E gyermekábránd ha nem létesűl,

S mint életemben elhagyatva álltam,

Úgy elhagyottság lesz a sír körül:

Te ne felejts el sírom éjjelében,

Gondolj reám, ha majd már nem leszek:

Czélom magas vala, bár el nem értem,

S dicső vagy névtelen - szerettelek!