Elvirához

Hányszor mondjam még el, hogy oly szép az élet!

Hogy nincs esze annak, aki gyűlöli;

Vagy tán jobban mondva, nem is a világ szép,

Hanem a világnak szép leányai.

Mert hiszen ameddig szép leányt nem láttam,

Nemcsak a világot, magam is utáltam!

Jaj, de hogy megfordult kereke sorsomnak,

Mióta galambom téged láttalak!

Mostan azt kiáltom, a világ elveszhet,

Csak a szép leányok megmaradjanak!

Bennetek tanultam magamat szeretni,

S nem tudom, a földön mit lehet gyülölni!

Tele van csordultig keblem szerelemmel,

Megcsókolnám minden ellenségimet,

Nem győzöm imádni a jóságos Istent,

Mért teremtett ilyen szépnek tégedet.

S e nagy boldogságot annál jobban érzem,

Mert én az életben oly sokat szenvedtem!

Nem akarok tudni, nem akarok látni,

Csakhogy te enyém vagy és én a tied;

Nem tudok érezni, nem tudok gondolni,

Hogy meg ne fertőzzem szent szerelmedet,

A világ fölöttünk össze fog omolni,

Ölelj meg, s felőle mit se fogok tudni!

Szálljon el mellettem az égnek villáma,

Adjon földrepesztő rémes hangokat;

Én nem fogom látni, nem fogom hallani,

Csak a te “szeretlek” susogásodat!

Édes ölelésed bezáró mennyország,

Benne csak egy perc az örökkévalóság!

Ölelj meg forróbban... végy fel szárnyaidra,

Repüljünk, repüljünk némán, csöndesen...

Nézd - ezer bajával mily messze már a föld!

Túl vagyunk az égen, a képzeleten...

És nem látok semmit édes öleden:

Nem látom, hol vagyunk, az égnek országát,

Csak boldogságomnak végtelen világát!...