EMBER AZ EMBERTELENSÉGBEN

Szivemet a puskatus zúzta,

Szememet ezer rémség nyúzta,

Néma dzsin ült büszke torkomon

S agyamat a Téboly ütötte.

És most mégis, indulj föl, erőm,

Indulj föl megintlen a Földről!

Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?

Mindegy, indulj csak vakmerőn,

Mint régen-régen cselekedted.

Ékes magyarnak soha szebbet

Száz menny és pokol sem adhatott:

Ember az embertelenségben,

Magyar az űzött magyarságban,

Újból-élő és makacs halott.

Borzalmak tiport országútján,

Tetőn, ahogy mindég akartam,

Révedtem által a szörnyüket:

Milyen baj esett a magyarban

S az Isten néha milyen gyenge.

És élni kell ma oly halottnak,

Olyan igazán szenvedőnek,

Ki beteg szívvel tengve-lengve,

Nagy kincseket, akiket lopnak,

Bekvártélyoz béna szivébe

S vél őrizni egy szebb tegnapot.

Óh, minden gyászok, be értelek,

Óh, minden Jövő, be féltelek,

(Bár föltámadt holthoz nem illik)

S hogy szánom menekülő fajtám.

Aztán rossz szivemből szakajtván

Eszembe jut és eszembe jut:

Szivemet a puskatus zúzta,

Szememet ezer rémség nyúzta,

Néma dzsin ült büszke torkomon

S agyamat a Téboly ütötte.

S megint élek, kiáltok másért:

Ember az embertelenségben.