Emberáldozat

A Múzsák néha vérre szomjúhoznak.

Akkor a szent berek,

Melynek a költő fő áldozó-papja,

Jajszóval megtelik.

A Múzsák emberáldozatra vágynak,

Egy ember holttestét követelik,

Az emberét, ki a költőben él.

Hitét, szerelmét, nyugodt életét

Akarják füstben feloszolva látni.

A Múzsák néha ily kegyetlenek.

Akkor a költő elkészül magával.

Fölmegy az oltár széles lépcsején,

Fenn a kietlen magasban megáll -

S ekkép fohászkodik:

„Ember, ki bennem megkötözve fekszel,

Ember, kiszemelt véres áldozat,

Ember, hiteddel,

Ember, szerelmeddel,

Ember, nyugodtfolyású egész életeddel:

Meghalsz.

Ne zúgolódj,

Ne jajveszékelj,

Irgalmat ne várj. Hogy irgalmazzak én?

Én csak a tönk vagyok,

Amelyre le kell hajtanod fejed,

Én csak a bárd vagyok,

Amely lendül egy földöntúli kézben:

Költő és pap és hóhér egyszemélyben.”

Akkor az embert megöli magában.

Az ember lelke aztán visszajár még...

De az már csak olyan,

Mint a vérfolt az oltár kövén,

Vagy mint a holdsugár a vérnyomon,

Vagy mint a köd a berek fái közt.