Emilia

Én nem tudom, hogy mért, de mostan

egy ismeretlen vágy gyötör,

járlálok a rózsás tilosban,

hol a könny, seb merő gyönyör.

Én nem tudom, hogy mért, de csendbe

eszembe jut az ifjuság,

és én fonom, szövöm, merengve

a szűzi vágy hó-mirtusát.

Én nem tudom, hogy mért, de félek,

távolba halkan szól a dal,

könnyezve látom, szép az élet,

és hogy szivem még fiatal.

Én nem tudom mért, s úgy örülnék,

lelkembe búgnak a dalok,

átérezem az üdvök üdvét,

és azt hiszem, hogy meghalok...

Legyen tiétek a valóság

itt e világon,

enyémek a bús, néma rózsák,

a lázas álom.

A lánytestek fehér parázsa,

a csók tiétek,

nekem elég, ha őt imádva

árnyába lépek.

Titőletek egy perc, egy óra

már elrabolja,

de én birom, s egy röpke szóra

kiszáll karomba.

S ekkor tejarca fénybe reszket,

szemébe fény gyűl,

s még szebb a rózsás képzeletnek

aranyködétül.

Hagyjátok hát meg búm továbbra

édes vigasznak,

és hadd legyek ily koldus-árva

s ily szörnyű gazdag!