Emlék [6]

Egy arc fölbukkan néha a homályból,

Hová eldugta őt a feledés,

Egy régi társnak arca, aki bátor

Tekintetével a lelkedbe néz.

Elhunyt napok és elfakult vidékek

Feléd ragyognak ismét hirtelen,

Fölzendül elnémult szavak zenéje

És lelkeden, lehangolt hangszeren

Ábrándjaid eljátssza újra multad,

Csak bánatod tesz rájuk hangfogót...

A feledés homályából kibukkan

Egy régi arc és feléd mosolyog.