Emlékek

Mikor ottan andalogva

Álmodoztunk a ligetben...

Bár felednem jobb is volna,

Mind hiába, nem felejtem.

Úgy néztél rám, oly szerényen,

Mintha mégis ember volnál...

És ha tündér? - voltaképen

Jobb a többi halandónál.

Jólesett így édelegnem;

Bár utólag egyre bánom,

Hogy - ha már ily Tamás lettem -

Nem volt annyi bátorságom:

A kis gödröt ajakadban,

Játszi fürtöd a hó vállon

Miért meg nem tapogattam;

Hogy mi vagy, való, vagy álom?

Csak ki vele most szaporán

Ez a titkos hajnalóra.

Most megy a tündérkirálylány

Megfürödni le a tóra.

Orgazdád lesz a sötét lomb,

És ne félj a kerge széltül.

Fű, fa, levél mind megbomlott

S reszket az mind esze nélkül.

És a víz vonagló kéjjel

Csókolgatja holdfény-testét.

Te se nézhedd ép elmével...

És ez lesz még a szerencséd.

Elnémulva, bámészkodva,

Mint a többi kövült béka -

Legalább nem bőgsz, torkodba

Rekedvén a “Heuréka!”

Az erdőn a csalogányok

Vígan élnek, szerelemnek.

A pipiskék, a sármányok

Az utakon egybekelnek.

A padon, a fasor alján

Üldögél az ifju vándor.

Bólogató levél a fán

Majd leszédül sohajától.

Haja, mint a szomorufűz

Lóg alá a somfabotra.

Párzó veréb játékot űz,

Ő meg írogat a porba:

“Kis madárkák, könnyü nektek!

Egyitek sem olyan dőre

Kérdeni: a vőlegénynek

Van-e rangja, kutya-bőre?”