EMLÉKEZÉS. [1]

Midőn az est bibor sugára

Bucsúzva száll a kék hegyen,

S elcsendesűl a völgy magánya,

Kedves! reád emlékezem.

Magamba’ bolygom néma búval

A forrás tündér partjait,

Hol édesen reám simúlva

«Tiéd» rebegték ajkaid.

Most is vigan zug ott a csermely,

Balzamlehellők a szelek:

De a titkok tanúvidéke

Pusztán gyászolva csendeleg.

Az édes kínos őszi alkonyt

Bájával újra élem én,

Midőn dalod szivrázva zenge

A hársak csendes éjjelén.

Hang hang után szelíden elhalt,

Ütött az óra rémesen,

S szerelmi csillagunk leszálla

Viharsötétes fellegen.

Könyek gördűltek szép szemedből,

Reszketve nyúlt felém kezed,

És elválánk némán zokogva,

És szívünk mélyen vérezett.

Viszonlátás, egek leánya!

Feltűnsz-e még egykor nekünk?

Mely óra, ah mely föld vidéke

Lesz egyesítő édenünk?