Emlékezés a tihanyi mólóra

Húsz éve most...

Engem Tihanyban ért a döbbenet.

A keskeny mólón sétáltunk Apámmal,

S hajóra vártunk, mert hogy este lett.

Messze valaki már szelet vetett,

Vihar-köröm tépte a Balatont.

Szorongva lestük a hullám-zsivajt:

A felcsapó hab mily hiób-hírt mond.

Fehérlő csík a növekvő homályban:

E móló volt a végső béke-folt.

S jött a hajó. Rettentő rakomány:

A véres jövő súlya rajta volt.

Én nem kellettem az őrült Molochnak.

Deszkán úsztam meg a vér-óceánt,

Magammal vívtam, s félkarral karoltam

A szerencsét, a vak tündérleányt.

Engem sorba sem állított a sors.

Hálát adjak, vagy szégyeljem magam?

Beteg, aki gyógyulást prédikál,

Vigasztaló, aki vigasztalan.

Hálát adjak? Vagy szégyeljem magam?

Hogy itt maradtam, s éppen én, s miért?

Talán, hogy a Szózatot visszazengjem:

Jaj, annyi szív hiába onta vért!