Emlékezés az első szerelemre

Ringass, ringass pille szárnyú képzet,

Mult idők álmába vissza-vissza!

Lengjen egyszer még előmbe képed

Első szerelem, te ég leánya!

Látom őt, gyermek még s hajadon már,

Gyászat ölte s vitték társaságba,...

Bábja mától rá már hasztalan vár

Kis testvérét hogy temetni látta.

Reszketett a sok idegen arctól,

A vígasz meg úgy sajgott szívében;

Semmi jót sem várhatott azoktól

Kik testvérét most vivék ki épen.

Én ülék csak mellé néma ajkkal,

Sirdogáltunk együtt s felmosolygánk;

Nem kötöttünk frígyet nagy szavakkal,

S öntudatlan már is frígyben állánk.

Érzé, ő nélkűlem árva lenne,

Érzém én is, hogy védője lettem,

S a kicsiny fázó hogy átmelengne

Szánakozva e kebelbe vettem.

Nőtt a lány, tükröt kezdett keresni,

Tükröt leltem én a lány szemében.

Ő virágbokrétát ment ki szedni,

Én madárzenét hallgatni mentem.

S mert madárkák ottan hangicsálnak,

Hol virágok gazdagon teremnek,

Hogyha lépteink találkozának,

Arról csak madár s virág tehetnek.

Mint delejtű vágy és öntudatlan

Vonja egymást s együtt megpihennek,

Vágyunk sem volt más, minthogy nyugodtan

Egymás mellett nézzünk a nagy égnek.

Ott ülénk az ingó puha fűben

Kis szerencse koszorút kötözve,

Nem mondók, de szűnk érzette híven

Mindenik hogy mit gondolt felette.

Melegen nézett a nap reánk le,

Mink meg egymásnak szemébe néztünk,

S nem tudók, hogy szem vagy napsugár-e,

Amitől úgy általmelegedtünk.

Végre a leszálló est űzött szét;

Azt hivők temérdeket beszéltünk,

S hallgatók csak szíveink verését,

S hallgatván egymás szemébe néztünk.

A lány báji mind inkább feseltek,

Mindenik bájt már születni láttam,

S úgy érzém, mind általam teremtek,

Mindenikre olyan büszke voltam.

Őrizém őt szellőtől, sugártól,

Féltem, hogyha másnak nyilni látom,

S mégsem tudtam semmit is a vágyról,

A lánykát hogy bírni én ohajtom.

Szerelemmel tölt be már az égtől

Föld poráig a világ egészen,

És nem ismerők azt még nevéről,

Csak mint Istent százezer müvében.

S szentségsértő nyelv ha tán kimondja

E nevet; megdöbbenünk reája,

S mint virágot őszi szél, ha rontja,

Elporlik szivünk üde zománca.

Folyt a kor ez öntudatlan üdvben,

Hej, de mi nem érezők folyását!

Ifju szívnek holnap és ma nincsen,

Hogy kitűzze a hajnal határát,

Melyet ébredő lelkünk elé fest,

S jött a búcsú, nékem szólni kellett,

Átkaroltam egyszer még a kedvest,

Ajkam ajkára csókot lehellett.

Már merész terv hívott, hogy kivánjam,

Menni kell, merre a lélek űz, hajt;

S csendesen gondoltam csak magamban:

Lányka, boldog, aki boldogít majd.

Óh, de amint csókomnál először

Ellenkezve elpirult szerényen,

Hangja elhalt a nagy szívveréstől

S hosszabb volt a csók, mint volt különben.

Érezém, hogy akit oly kicsínyen,

Árván vettem egykor e kebelbe,

Úgy megnőtt, hogy bétölté egészen

És nélkűle árva szűm leendne.

Érezém, testvéri csók nem úgy ég,

Mint amelytől így kigyúla arca,

És a boldog tán én is lehetnék,

Kit majd boldogítand a leányka.

Elrohantam mégis; intve inte

Ragyogó harc izgató varázsa,

A zajgó lét ismeretlen élve

Elborított, mint tengernek árja.

A csörömpölő nap mámorában

Elfásultnak hittem már e keblet;

Ah, de éjjel! álom szállt le hozzám

S benne a lány arca ott derengett.

Vissza-visszavont szellemkarokkal,

Könnyet ejte az örömpohárba -

Szemrehányás társult a mosollyal.

Óh jövök, jövök lelkem virága!

Megjövék, nászünnepet találtam,

Bokrétát nyujtottam az arának,

Reszketék és elsápadva láttam,

Harmat renge kelyhén a virágnak.

Vajh mi harmatcsepp az, drága lány, hisz

A virágot nem hajnalban szedtem? -

Halvány lett ő, halvány lettem én is,

S most sugám először, hogy szerettem.

Síri hang volt e most született szó

És emléke mégis milyen édes!

Kínja is ha már ily boldogító,

Mily végetlen üdvre lenne képes - -

Óh, ha most sokat probált szivemmel,

Melyet meg nem ráz már bú viharja,

Mint a sziklát - ámde fényözönnel

A mosolygó nap sem aranyozza,

Gondolok e csendes örömökre,

Mint a lepke hímes tünde szárnya,

Gondolok mind e szelíd keservre,

Édesebbre, mint az üdvnek álma,

Ugy vagyok, mint agg, ki gyermekének

Játékát könnyel s mosolygva nézi,

Néki mindörökre elveszének,

S már többé varázsukat sem érti.