EMLÉKEZÉS TÁNCSICS MIHÁLYRA

Kend volt, Táncsics Mihály,

A mi kora lelkünk:

Attila ugarján,

Táblabírók földjén,

Szenvedő szerelmünk.

Kendet ostorozták,

Kutya se becsülte.

Mert kend senki se volt,

Mindenkiért hevült,

Paraszt-anya szülte.

Kendnek sok fájdalmát

Szívesen fájlaljuk

S e fájó országban

Kendnek ős szerepét

Szívesen vállaljuk.

Kend, bizony, elporladt,

De mink, akik élünk:

Vagyunk bizalommal,

Vagyunk új Táncsicsok

S miként kend, remélünk.

Kend új rendet akart:

Mindenkit szeretni.

Mi más rendre vágyunk:

Vagy igaz világ lesz,

Vagy nem lesz itt semmi.

Kendet azért mégis

Áldjuk, mint egy szentet.

Istenünk: az Eszme,

Haló porában is

Áldja-verje kendet.