EMLÉKLAPOK EGY ASSZONYHOZ.

Feléd nem vonzza szívem semmi vágy;

Azt hittem egykor, hogy szerettelek:

Multunk emléke olyanná leve,

Mint elpusztult, fűvel benőtt telek.

Nincs, mit megbánjak, és a multakat

Nincs miért elősohajtani;

Én sem szerettem, te sem szeretél...

Mindkettőnk szíve csak a - hajdani!

Mi a te kebled? szép fehér lap az,

Zárt levél, benne csábitó szavak,

Piros pecsétje, ajkad, bárkinek

Olvasztó csókján bizton felszakad!

Olvastam én e nyájas levelet,

A kezdő szó igy hangzott: édesem!

Olvasta más a nyájas levelet:

S a kezdő szócska hangzott rendesen.

Midőn álom közt átölelt karod,

Ajkad susogva monda más nevet;

Most tán más nyugszik karjaid között,

S álmodó lelked engem emleget!

Nem fáj, hogy akkor hozzám hűtelen

S másé volt kebledben a gondolat;

Hogy lelked vágya most felém csapong:

Jó asszony! az nekem gyönyört nem ad.

Örűl az ifju cserfa, amidőn

Ölelve foly reá az iszalag;

De nyárba’ már a vészes inda közt

Ágárul hervadt lombok hullanak.

Örültem én, midőn hókarjaid,

E vészes indák, átöleltenek;

De majdan, féltve ifjú életem

Zöld lombjait: rólam letéptelek!

Ha elszakadtunk, mint sohajtozál,

S mint vonta a vágy szívemet feléd!

Majd egymásba fonódtak fürteink,

Szívén az ajk az ajk forró lehét...

S mégis, ha évek mulva mondanám

Ezt néked, vagy te mondanád nekem:

Bizony, bizony! mindketten egyaránt

Így válaszolnánk: nem emlékezem...!

Tükör vagy, asszony! fényes és sima,

És az is leszesz holtod napjaig;

Arany rámád épségben megmaradt,

Mégis ugy tetszik: már halványodik!

Magát benned meglátja száz alak,

- E tűkör annyi arcot visszaad! -

Emlékezzél rá: a nézők sora

Megritkul, elhágy rövid év alatt!

Jó asszony! kebled vészes síma tó;

Szép fehér orcád a rengő habon

Úgy űl, miként a mély tó közepén

Fehéren nyíló liliom.

Ki vízi liljomot szakítni vágy:

Örvény csap át a vakmerő felett;

Ki csábitó orcád után hajol:

Elnyeli mély, örvényes kebeled!

Kebled lángol, s könnyű lapként elég;

S mi szenvedélytől írva rá vagyon:

Olvashatón meglátszik akkor is

Holt betűkben, az égett hamv-lapon.

El nem perzseltem éltem lángodon;

S e képek, melyeket rólad veszek:

Játékbul rajzolt kígyó-alakok,

Ártalom nélkül enyelgvén velek!