Emléklapokra

Kérded, hogy sajnálnám-e,

Leányka, vesztedet?

Nem! mert annak, ki sajnál,

Vigasza is lehet.

Egy szál köt életemhez

S hozzád, - ha megszakad,

Mint a hajóst s keservét

A sír együtt fogad.

Ha nem szerettem volna még hazám,

Érted szerettem volna meg, leány,

Mely tégedet szült s édes szót adott

Ajkidra, szűmhöz tart méltó jogot.

Ha nem szeretnélek még tégedet,

Hazám tanítna, hogy szeresselek,

Ki bús anyámnak oly hü lánya vagy,

A hű fiútól illet hódolat!

Ah, jól teszed, leány, hogy adsz emléklapot,

Melyről, ha feledél, olvashatod nevem,

Melyen te vésve vagy, ha a lap elszakad,

Szükségem sincs reá többé, - mert az szivem.

Külföldre mégy, öcsém,

Tanulni szépeket.

Én társúl egy kicsíny

Méhét adok veled.

Hallgasd s boldog leszesz:

Mint ő mézet csinál

Méregből - méz lehet

Mind mit tapasztalál.

S miként mézét a méh

Kasába hordja el,

Hazád legyen a kas,

Melyért munkálni kell.

S amint együttesen

Munkál az úti társ,

Ne dicsvágy, csak közügy

Vezessen, merre jársz.

Ha gyűlölsz, abban is

Kis méhedet kövesd,

Gyűlöljed a herét,

Mely munkálkodni rest.

S miként anyját a méh

Feltétlen tiszteli,

Anyád is tőled ezt

Méltán követeli.

Búcsuzásul ime, ime,

Nefelejtsnek szent virága,

Sárga és kék színnel ékes,

Nézd, mi zöld lengőke szára.

Sárga a féltés, ennélkűl

Ah, valódi szenvedély nincs.

Zöld remény a viszonlátra,

Elválás percében ez kincs.

De ha a sárga dacára

A zöld mégis elhervadna,

Akkor is fájó talizmán

Szűmnek a kék szín maradna.

Két arca van, leány, a szerelemnek,

Elbájol ez, az megdermeszt, megöl,

Enyelgő társa volt eddig szívednek,

Óh, bár sose tudj a másik felől.

Hogy a végetlen szépet élvezhesse

A korlátolt emberkebel,

A jó Isten fény, illat és zenével

Osztotta azt a földön el.

Hogy illat, fény s zenének bűvarázsa

Együtt renghesse szűnket át - -

Isten téged teremte jókedvében,

Mint ígéző harmóniát.

Boldogságról irjak én e

Lapra néked, azt kivánod -

Ah miért? hisz azt szivedben

Lányka úgyis feltalálod.

Ird le, ird le nékem inkább

Egyetlen egy gondolatod,

Bírjak életem könyvében

Én is egy sugárzó lapot.

Kis lelkek vígasztalnak

Sok veszteségidért,

Én nem, hisz jól tudom, hogy

Szivedhez egy sem ért.

Ami rajtad becses volt,

Az érintetlen áll,

S abban, amit szerettél,

Meg nem csalatkozál.

Jól tudom, bár ah nem érzem,

Mily kincs a nő, mely szeret.

A házoltár veszta lángja,

Amit keble rejteget.

Hogyha e szent láng kialszik

Összedűl a templom is -

Szűz kedélyed azt megadja

S férjed nyugodt, benne hisz.

A müvész, ki alkot s szépet hoz világra,

Önmaga tesz fűzért fényes homlokára.

Azt, ki a természet nemtőjét segéli,

Áldását és báját szétosztani, mérni,

A nemtő mosolygóbb arccal nézi végig.

De ki embert képez, Istenként cselekszik,

Míg előre küzd az ember, lelke él, hat.

S legszebb hála, amit egy fölemelt társ ad.

Nem hitvány bírvágy, felforrt szenvedély,

Mit istenszikra és végzet mivel,

Eggyé zavarja bár a gyáva pór,

Az süllyeszt, undorít, mig ez emel.

Legyek hát lepke, hogyha úgy kivánod,

De drága hölgy, te meg vagy a tavasz,

Melyekből élek, bájid a virágok,

Elvész a lepke, hogyha elhagyasz.

Kicsíny emléket igértél nekem,

De nem csodálom, hogyha elfeledted,

Egy szál virágot oly könnyen feledhet

Leejtni a dús nyár kopár helyen.

Te se csodáld, hogy én el nem felejtém,

Kopár helyen hiánya oly nagy, oly mély.

A bércnek, mit meg nem ingat a vihar,

Napsugárban sem terem virága,

Akinek szivében nem dult kárhozat,

Annak zárt az üdvnek is világa.