Emléksorok egy régi pécsi uszodára

Szenvedélyes szenvedély korcsolyája lelkem.

Nem kerülém el, ami elkerülhetetlen.

Szenvedély, ó szenvedély, könnyű heved oly vad:

hogy kopik a korcsolya és a jég hogy olvad!

Vers, te másfelé röpülj, menekülj a vésztől,

nyugodalmas képeket, régi kort igézz föl.

Légy te búm-feledtető, légy te nekem Léthe:

kinek éber gondja kín, dalban újul léte.

Áll-e a nagy uszoda, közepén a parknak,

melyet nyáron oly poros akácok takartak,

mely tavasszal poshadón, pocsolyával telten

kushadt túl kórházon és túl temetőkerten?

- Messze messze sík terül, hol a káplár sort hív,

messze fontos négy torony, minaret és boltív;

messze füstölgő Mecsek zöld teteje újít,

szemnek nyújtva legalább üde koszorúit.

Idele csak fülledés, semmi hegyi érzet,

zöld hínár, por s némi bűz ködli az egészet.

Szivárványszinű hínár s füst, a gyárak füstje,

korhadt bűrü sík moha, pókháló ezüstje,

roncshid színjátszó moha s gőz, a gázgyár gőze,

némi forró várospor s bűz, a bőrgyár bűze.

A vasútról szénszag is, s füttye fájó hangja -

délbe közbe kondul a dóm komoly harangja.

Messze messze sík terül, oly unalmas, álmos -

s fuj, milyen nép jár ide, parkhoz és hinárhoz,

nappal ahol dong a dú, este zenél béka: -

fuj, milyen nép jár ide, mindenfajta léha

sok csavargó, naplopó, hasztalan és renyhe.

Munkátalan munkásnak e hely ím az enyhe.

Sok botor hajléktalan, sok iszákos vérarc,

s nappal akit idehajt gyomorűr és bérharc.

Itt veszekvés, esküvés, káromlás a káron

s buta restség búj, unott napközötti álom,

éh bendő fúr forrt füvet, feje tök-felejtve

s szesznyomos pofák zsirült kalap alatt rejtve.

Itt a pajkos utcamag, s nyúl a gumipuska:

ostornyél-íj, zsinegöv, s tolltok övön puzdra.

Itt sok izgató beszéd, tolvajcsere s osztály -

s este ronda vágyakkal rohad ez a rossz táj.

Színe kopott, embere s nyelve céda, tarka -

nyom is csupa csupasz ujj s ferde cipő sarka.

D. e. 8-11. nőknek,

11-12. férfiaknak.

Úgy - de nyári délelőtt, ha a nap tekinteti

azt, mi máskor undok is, kedvesen kellemteti,

s halavány diákot és karcsú iskolásleányt

pár porülte zöld levél bájol erdőség gyanánt

s serdülő szíven, melyet már egy új bú lágyogat,

költ a durván buja táj fínoman-rossz vágyakat:

ekkor e ligetben is más nyom hajtja a gyomot

ekkor kap szegény liget néha mégis más nyomot:

könnyű kis cipő nyomát, melyen télen korcsolya,

kis cipőét, mely nem lát tegnapos sárt, port soha.

S lám: a kényes úrleány és az álmosléptü bonne

kezüket cserélik a könnyü fürdőkalapon,

lanyha lánykacsót, amely nem tud gépet hajtani

s egy fínom tenniszverőt lusta nyugton tartani.

S lábuk szinte támolyog, míg a kusza gondolat,

milyet nyár költ és növés, isten tudja hol mulat -

ó ha szappan, mint biborpattanásos arcokon,

tisztasággal győzne e léha elmeharcokon,

melyeket e buja hely boldog lanyhaságba nyujt!

Belül a medence már kosztümöktől kivirult

s zaj, sikoly, habloccsanás, hallik a faház mögül...

S ó, a drága ifjúság! sok suhanc körébe gyűl:

úri, disztingvált suhanc, akin már kemény a gallér,

kis fiú, de nagy betyár, eldédelgetett gavallér.

Mindjárt ők fürődnek itt, addig órájukra várnak

s míg a hölgyek végezik, mit csinálnak? Kukucsálnak.

Ó, a korhadó faház s ezer áldott hasadéka!

ó, a reteszes kabin! ó, az ifjú vér játéka!

ó, az áruló kabin s alkalom, a vágynak atyja!

ó, a titkos formales ezer édes új adatja!

ó, a tilos formales! báj amely enyész a nyárral!

ó, e benyomástavasz, bő virággal, tele sárral!

mennyi harc csírája kél, tavasz gyüjt avart a télnek

s szenvedélyes szenvedély korcsolyája lesz a lélek.

Vers, te másfelé repülj, menekülj a vésztől,

enyhe percet, hűs habot, lágy vizet igézz föl.

Mert habár e langyos ár tele közsereggel,

s jönni mikor senki sincs, lusta valék reggel;

s mert habár e népes ár nyüzsg a profán zajtól,

fejest ugrik a vitéz, gyáva gyerek gajdol,

pattog ezer bugyborék, reng az ugródeszka:

itt hol alig oszla a női testek piszka,

hol pajzán kislány, ha nem figyelé a bonne őt,

fröccsel imént heccele sok derék zsidónőt,

itt hol most is jár a hecc, lárma, locspocs, szennyhab:

mégis e világi zaj énreám itt nem hat,

mégis e hely énnekem nyugalomra költő,

puha dunna, béles ágy, s hinta bizony, bölcső.

Mert te vagy jelen, te, víz, leghívebb barátom,

tiszta mégha piszkos is, elemem, világom.

Bár csinált tó, csent anyag, kicsike is tónak,

kéjjel fekszem rád hanyatt s evezek mint csónak.

Otthon érzem magamat, mint a hal, és tisztán.

Égbe látok egyenest, szinte égben úszván.

Áldott márvány, enyhe víz, mindig csillapító,

pázsitodra fekszem és azt kiáltom: Itt jó!

(ennyi csőcselékhadat hogy ki nem vet hátad!)

édes vizem, hadd ölel leghívebb barátod!

Puha tömött fodrodon egyengetem arcom:

(tisztasággal győz a hab minden léha harcon)

s mellettemtől szívemnek messze kanyarg álma

(álomnál puhább a hab, nyári hűvös párna).