EMLÉKSOROK EGY SZÉP HÖLGYHÖZ.

Mi szívet bájol, felgyujt, elragad,

S mint örvény bűbájos körödbe von:

Megáldva vagy hódító kellemek

Csudás kincsével, oh hölgy! gazdagon.

Szemed nap. Kebled vakitó haván

Sötéten borong fürtid éjjele,

Hogy a fénytől ellankadt pillanat

Meg-megpihenni sűlyedjen bele.

Boldog, kinek számára ajkaid

Rózsáin egy muló mosolyka van;

Boldog ki lát, ki hallja hangodat...

S mi vagy mégis magad? Boldogtalan!

Láttam szemed könyűit omlani,

Borús szép arcod, nemes kebledet,

Amelyet a fájdalmak szélvesze,

Mint egy fehér tavat megrengetett.

S midőn megihletett a méla bú

Borongásban élő költészete:

Hallottam, mint ömlött el ajkidon

Őszi szellőként a bus halk zene.

És láttalak hosszan merengeni,

Kezedbe hajtván szótlanul fejed...

Mozdúlatlanul, halványan, miként

Márvány-nemtőt a ravatal felett.

Szép vagy, - kebled feddhetlen és nemes, -

S boldogtalan! oh ezt ki fejti meg?

A gyémánt is tündöklő fényt lövel:

Mégis ő maga, mint a jég, hideg.

Számító a sors ajándékival!

Midőn nyájasan mosolygott feléd:

Élted boldogságába tudta be

Lelked jóságát, arcod kellemét.

Oh hölgy! türd a könycseppet arcodon,

Szorítsd szivedhez a fájdalmakat!

A sors nehéz, méltatlan szenvedést

Csak a magas, nemes lelkeknek ad.

A gazdag kebel, mely dús bányaként

Rejti a sziv valódi kincseit:

Azt mondják, nem lehet boldogtalan...

Szenvedő jó hölgy, ah ne hidd, ne hidd!

Áldás a hajnal hulló harmata,

Melyet a szomjazó virágnak ad,

A gyenge fűszál mégis meghajol

A ragyogó, a gazdag kincs alatt.

Nem gazdag-e a gyöngytermő csiga,

Mely hányatik hullámos tengeren?

És a fájdalom keblében lakik,

Hol a mosolygó drága gyöngy terem.

Regét mondok. eljött a kikelet,

Bus volt a rózsafa s panaszkodott:

Hogy a tavasz miért nem ad neki

Teljesb virágot, több diszt s illatot.

És ugy lőn, amint óhajtása volt,

Midőn felébred egy szép hajnalon:

Illatban úszó rózsák ezrei

Boríták a bokrot dus-gazdagon.

Gazdag lett diszben, de boldogtalan!

Nem birta édes terhét tartani;

És a tulteljes virágok alatt

Megtörtek, elszáradtak ágai.

Büszkén s titkon viseld fájdalmidat:

Hadd irígyelje sorsod, aki lát;

Ne tárd fel kebled, oh hölgy, senkinek,

Hogy lássa a bánat ben-tört nyilát.

Ki most elbírod kínod terheit,

Szánó könyűt mások szemén ne láss;

Mert az törné meg szilárd lelkedet,

S az együgyű, rád tolt vigasztalás.

A fájdalom lett élted sorsosa,

Az emészt és az tart fenn tégedet;

Jó hölgy, csak benne lelhetsz ellene

Szivedre gyógyszert és enyhűletet.

Ne tartsd, mint rabmadárkát, a reményt,

Hogy szép szavával tudva csald magad;

Halvány jelen lesz a szines jövő,

S még jó, ha nem hoz uj fájdalmakat.

Ne zörgess a multak zárt ajtaján!

Nem nyílik az fel többé senkinek;

Ott hasztalan vádlod be a jelent,

Az alvó hullák meg nem értenek!

A boldognak is, ha tenger gyanánt

Lelkére árad az emlékezet:

Fényes, de roncsolt törékeny csiga,

Amit hullámiban a partra vet.