EMLÉKSZEL-E...

Emlékszel-e a pillanatra,

Jut-e eszedbe néha még?

A földön virágok tavassza,

Fölötte fényes, tiszta ég.

Az elhunyó nap végsugára

Reszket a csöndes tóvizen;

Körűlünk ingó lombok árnya,

Szivünkben első szerelem.

Nyíló kelyhen pillangó alszik,

Elnyúgodt fészkén a madár,

Csak vízesés morajja hallszik

S a szellő, mely suttogva jár.

Bólingat már az álmos erdő,

A bércen estcsillag ragyog,

A völgy oly illatot lehellő,

Szívünk oly hő vágyban dobog.

Azóta több tavasz virága

Virúlt a völgyben s hervadott,

De hosszu ősz a szív világa,

Felhők takarják a napot;

S ha olykor az est csillagában

Fölreszket az emlékezet,

Csak azt jelenti, hogy már éj van

A félig meghalt föld felett.

El-eljárok a tó partjához

Az őszi csöndes alkonyon,

S melyet már semmi vissza nem hoz,

Szűm ifjuságát siratom;

S irígylem a pillangó sorsát,

Mely ha átéli a tavaszt,

Hulló virág takarja sírját,

S fölötte szerelem viraszt.

Bolygó felhők a hamvas égen,

Bágyadt fény, dérütött virány,

Száraz lombok sohajtó szélben,

Borongó köd a bérc fokán:

Úgy illenek hozzám e képek,

Mintegy lelkem darabjai;

Nézek reájok, hosszan nézek

S úgy el tudok borongani.