EMLÉNYEK

Ki nékem álmaimban

Gyakorta megjelensz,

Korán elhunyt barátom,

Van-é jel síri fádon,

Mutatni, hol pihensz?

Oh! mert hiába költ már

A hír nekem mesét,

Hogy még tán eljövendesz:

Tudom én, mit jelent ez

Ellenmondó beszéd.

Igen, a hír halálod

Kimondani haboz,

S hogy a nehéz követség

Nagyon zokon ne essék,

Szavában ingadoz.

Majd elragadja tőlem

A már adott reményt;

Majd, amidőn elillant,

Távolról visszacsillant

Még egy csalóka fényt.

Hány bús alakban látom

Éjente képedet!

Sírból megannyi árnyak...

S kik onnan visszajárnak,

Nem hoznak életet.

Behantozatlan áll

Hamvai fölött a hely.

Hol, merre nyugszik ő,

Nem mondja semmi kő,

Nem mondja semmi jel.

S hazám leányi közt

Nincs egy Antigoné,

Ki sírját fölkeresve,

Hantot föléje nyesve,

Virággal hintené!

De nyugszik immár csendes rög alatt,

Nem bántja többé az „Egy gondolat”.

Mely annyit érze, hamvad a kebel,

Nyugalmát semmi nem zavarja fel.

A lázas álom, a szent hevülés,

Ama fél jóslat... vagy fél őrülés,

Mely a jelenre hág, azon tipor

S jövőbe néz - most egy maréknyi por.

De jól van így. Ő nem közénk való -

S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.

A könny nem éget már, csupán ragyog;

Nem törlöm még le, de higgadt vagyok.

Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,

Gyakran érzem lobogni szellemét.

Szobámba leng az a nyilt ablakon,

Meg-megsimítja forró homlokom.

Hallom suhogni könnyü lépteit

És önfeledve ajkam szól: te itt?...

S döbbenve ismerek fel rajzomon

Egy-egy vonást, mit szellemujja von.

„Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:

A szín erős, nem illik együvé.”

És áldom azt a láthatatlan kezet...

Múlass velem soká, szelid emlékezet!