Emmához

Szenvedsz? beteg vagy? vajha vágyam

Vihetne szárnyakon,

S hajolhatnék kebledre lágyan,

Én lázas angyalom.

Óh, bár veled, a szenvedővel,

Tölthetnék éjt, napot

S csókolhatnám varázserővel

Tüzelő ajakod’.

Majd mondanék regét regére,

És bús egy volna csak:

Egy beteg ifjuról, ki végre

Meggyógyult általad...

De én nem szállhatok, mi haszna

Gyötör a bú, a vágy?

Ápoljon hát s álmid’ virassza

Szerette jó anyád.

Mint vagy? gyötörnek lázaid még,

Te drága, szende lény?

Ugy-e, ugy-e tavaszkor ismét

Mosolygva jősz elém?...

A tavasz is szomoruságot

Érezne nélküled,

Sohajtanának a virágok:

Szép asszonyunk beteg!

Ne okozz, ne vádolj szüntelen’!

Nem vagyok én hozzád hűtelen.

Mióta megláttam arczodat,

Gondolatom, álmom csak te vagy!

S mint a föld a nap körül forog,

Ébren, alva csak rád gondolok.

Napsugaram, édes szerelem,

Süss szivembe hiven, melegen!

Majd, ha megfagy a tüzes parázs,

S ha tavaszkor is lesz hervadás:

És ha délben éjszaka leszen:

Akkor leszek én is hűtelen.

Higyj nekem hát! A tied vagyok.

Ha nem akarsz, jobb ha meghalok.

Érzem is, ha elhagysz engemet,

Bújában a szívem megreped.

A mama szólt: »Édes leányom,

Okos légy s győzd le már magad’!

A szerelem vaksága, hidd el,

Tévutra vitt már sokakat.

Fontold meg jól minden dolognál,

Mit szól a világ szája majd?

Mert minden ugy jó csak, ha ennek

Nincs semmi kifogása rajt’.

Kövessed hűn az ő parancsát:

Szeress, midőn megengedi,

S bár szíved megszakad a bútól,

Vidám mosolyt mutass neki.«

Te megfogtad a tanácsot.

Éber vagy, óvatos, hideg.

A bókból és nyájas mosolyból

Egyformán jut mindenkinek.

Hogy törik magukat utánad

A férfiak! És ezalatt

Az, kit te is szeretni tudnál:

Nem is néz rád s tovább halad.

A pletyka bánt?... Elhagylak imhát.

(Az etikettet ki nem állhatom!)

Én boldogtalan legyek inkább,

Mint betanított, illemes majom.

Bár te vagy fényem, álmom, üdvöm,

Bár kívüled mást nem szerethetek:

A válás kínjait leküzdöm,

De báb, de gép én sohasem leszek!

Szivem taktusra nem szerethet;

Inkább szerelmem’ is megtagadom!

Mert gyűlölöm az etikettet;

Mert borzadok nevetni - magamon.

Azt irta, hogy többé nem írhat,

S oly illemes volt levele.

Én zsebre dugtam, nem feleltem

S nagy bölcsen hallgattam vele.

Ön is feledt, én is feledtem;

Mindkettőnk élt, a hogy tudott.

Az idő sok mindent begyógyít!

S szivünk most hál’ isten, nyugodt.

Hogyha vársz még vagy tiz évet,

Én leszek, nem más, a férjed;

S ha tárczám is úgy akarja,

Fürösztelek tejbe-vajba’.

Holdvilágos éjszakákon,

Járunk majd a lagunákon.

Ott ismétlem karjaidban:

Holtomiglan, holtodiglan!

Csókjaink majd elregélik,

Mire vágytunk annyi évig...

Csak hogy addig én szerelmem,

Megöregszünk mind a ketten.

Mig láttalak, gyötört a szerelem,

S elhagytalak vigan, könyelmüen.

Vágyam beszélte: »Visszatérek én

S akkor leszel csak igazán enyém.

Enyém leszel, te a jóság maga!

Te a hűség, szelidség angyala!«

Igy szól az ábránd s közbe kételyem:

A boldogságot el nem érhetem.

Nyugalmat, enyhet én nem ismerek

Üldöznek vágyak, ismeretlenek.

S borongva e lázhozta képeken

A perc üdvéről megfeledkezem.

Tündérsziget virágai között,

Hol a szépség, az ifjuság örök,

Hol nincs vásári zaj s unott magány:

Sohse hagynálak el, te drága lány.

De írigy emberek között vagyunk,

Nem forrhat össze lázas ajakunk,

A sors idegen út felé ragad,

De én azért szeretlek, áldalak.

Lemondani, azt írod, jobb leszen.

Lemondhat-e, oh, mondd, a szerelem?

Most már tudom, nem élhetek veled,

S tudom, hogy nélküled sem élhetek!

Én nem tehetek róla, oh te sem!

Üdvünk, csapásunk volt a szerelem.

Bocsáss meg és feledj: Isten veled.

Legyen örökre áldott a neved!

Tudnék bár írni szenvedélylyel,

Tudnék szivet szakítani;

E szent szerelmet, tiszta vágyat

Dehogy birnám kimondani.

És ha Te lázas indulattal,

Mely hosszu bánatot feled,

Zokogva, sirva rám borulnál,

Úgy vallanád szerelmedet:

Én nem szólnék egy árva szót se,

Hozzád simulva kéjesen.

Mit is beszéljek angyalokkal

Igy meggyalázva, vétkesen!...