Emmaus felé

A harangok oly kábítóan zúgtak,

A nép oly kábítóan feketéllett.

Baldachin alatt a Szentség haladt...

Jeruzsálem! - gondoltam azalatt -

S gondoltam: inkább Emmausba térek.

Emmausra most száll az alkonyat,

S a távol hegyek olyan csoda-kékek.

Indultam a városból kifele.

S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég:

Gondoltam, hogy ez már az Ő ege.

S hogy álmosabb lett a harang szava,

Mintha víz alól borongana fel,

Vagy véghetetlen ködből hangzana:

Gondoltam, hogy ez már az Ő szava.

Emmaus felé üdébb lett a táj.

Kis virágokat láttam állani.

Kis ibolyákat vándor-utam szélén:

Gondoltam: ím, az Ő virágai!

Álmában gügyögött egy-egy madár,

Hogy az erdőre értem, hallgatag;

Gondoltam: ím, az Ő madarai,

Hogy szerette az égi madarat!

Delej futott a barna fákon által,

Égremeresztett csontos ujjaik

Mintha megteltek volna már virággal. -

Tudtam: e percben Ő beszélt a fákkal.

Borongott messziről a mély harang,

S a mély avarban lassan elalélt,

De én úgy álltam ott künn boldogan,

Mint aki látta Őt - és célhoz ért.