Én félek.

Én félek.

Az élettől és sötéttől,

mely mindenütt kegyetlenül elér.

Ha száll a nap,

az ablakom alatt

hullámozik az ismeretlen éj,

a végtelen és ismeretlen éj,

egy tenger - vészesen és feketén -

csöndes sirásom benne elmerül,

mint holt madár a tenger fenekén,

a kisgyerek magába sír szegény.

Sírok, sírok, mindíg csak egyedül,

és senki meg nem értett még soha.

Oly ismeretlen ez a Nagyvilág,

s olyan borzasztó a sötét szoba.

Lábujjhegyen kell járni a világban,

az éjszakában annyi a vonat,

mely összerág és széttöri gerincem,

s vígan megőrli fájó csontomat.

Az éjszakában annyi rém, kisértés,

golyó, kötél, bitófa, kard remeg,

s hegyes fülekkel, hiéna-szemekkel

leskelnek rám a gonoszemberek,

kik vascipőbe jönnek egyszer értem,

bőszült ököllel döngetik az ajtóm,

ecetet adnak, hogyha inni kérek,

s fölráznak, ha alélt fejem lehajtom.

Minden bokorban leskelődik egy-egy,

nincs menekülni egy picinyke rés.

Ó, jaj nekem, oly fürgék a gonoszak,

s olyan sok a halál, a temetés.

Zörgő szekéren az Idegenember

tudom, hogy elvisz engem is egy éjjel,

s szegény anyám az ablakunkra rogyva

néz majd utánam könnyes, kék szemével.