Én feleségem, jó és drága-drága

Én feleségem, jó és drága-drága,

eddig neked dalt alig-alig írtam,

mert nem bíztam tintában és papírban,

s féltem, hogy elhull a szavak virága.

Nem is vittelek tornyos frizurával

fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,

ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,

sok fogcsikorgatáson, könnyön által.

Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,

mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma

mosollyal vérzett - áldott heroina -

sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.

Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri

népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen

hordozza a fejét a bálteremben,

karján egy gyémánt-fülű, buta húri.

Én nem hiszek a nőbe. Nem a kézbe,

mely ad-vesz, a szájba - kis piros ajtó,

most nevető, most bánatos-sóhajtó -

a karba, amely integet igézve:

de hittem a te két jó-jó szemedben,

a két szemed mélyén horgonyt vetettem,

én mindig a lélekbe-szembe hittem,

most is hiszek, megálltam, várok itten.

Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,

az életemmel járkálsz, ha velem vagy,

de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,

akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.

Most is megmozdul e polgári otthon,

olyan bitang már a költő kabátja,

éjjel két nyomorék-karját kitárja,

s feléd ölel ő is - szegény - busongón.

Mert tett engem az élet hősi-vaddá,

adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,

volt kenyerem a gőg meg az alázat,

de csak te tettél krisztusi lovaggá,

ki köntösét is megfelezi azzal,

akit szeret. Érted téptem le álcám.

A fájdalmat hoztad szépmívü tálcán,

a szegénységet, kinccsel és vigasszal.

Világok lázát mérik most a népek -

s én egy higany-pont rebbenését várom,

37,2... vagy 37,3...?

s a pesti utcán is remegve lépek.

Remegve nézek innen messze, hátra,

oda, hol hóban ível föl a Tátra

s betegek fekszenek, lágyan merengve

szájukban hőmérővel, téli csendbe.