Én is

Ó Dante, aki búsan révedezve

jártad szülőhonod szennyes sarát,

s reád mutatva szólt hűtlen Firenze:

„Ez egykoron lenn a pokolba járt”;

Lenn jártam én is, s borzasztóbb pokolban,

de nem vezérelt engemet barát.

Kuszált hajakkal, sírva bujdokoltam,

kigyó harapta vérző köldököm,

s pillámra dermedt forró könnyem ottan.

Csiklandozott hideg halálöröm,

vacogtam én is kénes habjaidban,

és útamat még máig is töröm.

A Tantalusz kínkelyhét én is ittam,

izzadtam jégbe, fáztam tüzkohón.

Megettek ördögök, s a testem itt van,

véresre martam ökleim mohón.

És mindhiába a szivembe vert kés,

ha meghalok, százszor megújhodom.

Magam vagyok a poklom, az erem kész

csatorna, hol forr a tüzes patak,

futnék magamtól és nincs, nincs menekvés.

Bukom, botorkálok a kín alatt.

A tűhegyű korom, a néma éjjel,

a vasfogós manók mind kínzanak.

Felhagytam én már rég minden reménnyel.

Az ásitó bolton nincs semmi fény.

Utamban a kétségbeesés vezérel.

Ó, mert nekem nincsen Beatricém!