Én is fa vagyok

A szelek istene lelket lehelt a fákba,

nézd mint vonaglanak kínjukban most a fák:

borzadó tagjaik’ a szürke légbe mártva

sivítván tépdesik zord lombjuk torz haját.

Ó a fák élete! egy helybe kötve élni!

hiába vágyni föl! nyúlni a nap felé!

megunt gyökereken, miket nincs mód kitépni,

hiába nőni a szomszéd cserjék fölé!

És únott nedveket a régi földből színi,

vagy várni hév nyaron a bús menny záporát:

majd fájni a napon és mozdulni se bírni,

majd sírni szüntelen sok szeles éjen át.

Lenni tehetetlenül kényszerűen türelmes,

míg törzshöz dörzsöli hátát minden tinó,

megmász minden gyerek, megvág minden szerelmes,

fészket dob a suhanc, ágat harap a ló.

Vagy állni hegytetőn, egy szálban mint sudárfa,

melyet minden kerül, csak egy nem: a vihar,

túlélni mennykövet, korhadni szútól rágva;

ez a fa élete s mily hosszu, míg kihal.