(ÉN, KI EMBERKÉNT...)

Én, ki emberként vagyok, élve, boldog,

mint olyan dolgok, mik örökre szólnak,

hadd kiáltom szét az egeknek ujból -

Flóra, szeretlek!

Ajkaidról lágy lehü, száz varázslat

bűvöl el, hogy hű kutyaként figyeljem

könnyü intését okos ujjaidnak,

mint leszek ember.

Flóra, karcsú, szép kehely, állsz előttem,

mint csokor van tűzve beléd a mennybolt

s napvirág felhők, remegő levél közt

hajlik az estnek.

Lelkemen szöktet, paripán, a képed,

épp csak érintvén vizeket, mezőket.

Két szemedből fűre, bogárra, tiszta

értelem árad.

Este van, mindent körüláll a csillag,

lásd, a mindenség aranyos kalitka,

benne itt vagy, én csevegőm, oh itt vagy,

rabmadaracskám!