Én nagyon sokakat szerettem

Én nagyon sokakat szerettem,

én vágytam arra, vágytam erre,

de aki úgy szeretett engem,

anyám az életet szerette.

Ő úgy szerette, hogy megállott,

az úton elmaradt, lekésett,

ő úgy hajolt, hogy összeroskadt,

s a porban azt mondotta: élet.

Az életet bámulta folyton,

mint egy menyasszony, mindig-ifjan,

apám szemében kezdte nézni,

és nézte aztán arcainkban.

Csak a szivét hallgatta halkan

mély-kék szemekkel, megbüvölten,

csak a tűnő időt figyelte,

s arcát nem látta a tükörben.

Ő járt, tudott és látva-látott

fájó ideggel szótlan álmot,

megszentelt engemet a lelke,

az ő lelkétől vagyok áldott.

Neki nem volt korán könnyezni,

s könnyezni nem volt soha késő,

ha ment az erdőn, ment az úton

ketten mentek: az élet és ő.

Sírt és dalolt bús mátkaságán,

bölcsők között sírokra görnyedt,

a képeskönyve volt az élet,

nem vitt magával soha könyvet.

A fiait csókolta némán,

halottjait némán temette,

én nagyon sokakat szerettem,

de ő az életet szerette.