Ó én szeretem a bús pesti népet

Ó én szeretem a bús pesti népet,

mely a Külső-Józsefvárosba tépett

ruhákba jár vasárnap délután,

és ámolyogva, szédelegve hallja,

hogy döng a tükrös kávéházak alja,

s a mozi-reklámokra néz tunyán.

Sokszor úgy érzem, szinte-szinte vétek,

hogy csöndben élek, nem nézek felétek,

s az álmok lenge fodrát fodrozom.

Ilyenkor aztán, elhagyott vasárnap,

kis görbe közein a téli sárnak

vezeklőn járok az utcátokon.

Itt élnek ők, a kedveskék, e járdán,

letaposott cipősarokkal, árván,

kávémérésbe bújva hallgatag.

Éhes leányaik, kiket szeretnek,

kopott árvácskák, fáradt, vézna szentek,

gázláng alatt sötéten állanak.

Ki nézte meg, mit rejt szobájuk árnya?

Ki leste meg, van-e ágyukba párna?

Ki látta, hogy mi a bús, pesti nép?

Én láttam a munkást és lázra bujtott,

sápadt arcát, hogy rossz szivarra gyújtott,

és láttam a föld vérező szivét.

Bármerre mennék, ide visszatérnék,

bármerre szállnék, átkozott, szegény nép,

a gondodat kiáltaná a szám,

mert bánatkővel van utcád kirakva,

szemed a bánat végtelen patakja

s jaj, ez a föld, e bús föld a hazám.