Én

Mint egy narancshéj fedi, föld, s láva

tested, ó emberi lét:

Jaj de fáj a fejem, szívem, az életem.

Gyertek nevetni karikába, fűben,

ifjú leányok; fogjatok liliomujjak

vidám koszorút drágák,

elomolni vágyom tavaszi füvön,

csobogni habokon, hanyatt úszva;

gyermekem, édes szép fejedet nézem,

behúnyt szemeim tükrén;

megmérgezett életek gőze kavarog

s szíveket gyilkol a szörnyidő;

mert minden kifordult sarkaiból,

felrobbant a föld tömege, tűz,

és elomolva rohan, rohan

s perzseli, tűz a földgömb héját.

Nem terem élet, nem terem öröm,

nem terem virág, sem gyümölcs,

sem nyugalom, sem boldogság:

csak tragédiák.

Sűrű indákkal össze-visszafonva

bugyborékos fertő, kénes sűrű sár

pompás bűn-rózsák dagadoznak:

szörny tragédiák.

Undor, pöfeteg, kór, genny, vitriol,

okád a pokol, buborékosan,

föléget, minden életet megöl:

jaj tragédiák.

Ne nézz reám, bennem a halál,

miriád hemzseg ereimen át,

kikezdtek, kimartak; himlősre ettek

a tragédiák.