ÉN!

Bús asszony önti a halottra

Könyűi záporát;

Kérdez, felel, nevén szólitja

Ő kedves jó urát.

Végig borong nyögő panasszal

Hivének tetemén:

Szegény vak özvegy... árva gyermek!

Ki táplál minket? Én!

Szavára dúlt, ingó hitének

Ki ily választ ada:

Ugy dolgozik...! ugy fárad és fut

Serdűlő magzata!

A jó asszony felejti már, hogy

Nem keres a halott...

A kis leány fel-varr s fonással

Tölt sok hosszú napot.

De sápad, sápad... s nagy beteg lesz.

A dolgos kis kezek

A pihegő mellen keresztben,

Fáradtan fekszenek.

Már-már elszáll a lélek, ajka

Végső lehelletén:

Ah gyermekem! te is ha elhagysz,

Ki táplál engem...? Én!

Hallják sokan... A temetőbe

Kiviszik a leányt. -

És éldegél s nem lát az özvegy,

Nem semmiben hiányt.

Nyugodtan van, ha a kosárból

Az eleség kifogy:

Korsót, kosárt megtöltve ujra...

Nem tudja bár: ki? hogy?

Én istenem! fel-felsohajtgat

Az éjnek idején,

S mindig szelid, közel sugást hall:

Ki táplál engem...? Én!