ENDYMION

Leszáll az estve, nyíl az égi pálya,

Kél és megindúl Lúna nyájason;

Enyhűl az éjnek tőle bús homálya,

Melyen szelíden fénylő leplet von.

Sejdítve nézi, titkosan vizsgálja

Sziklája bércén őt Endymion:

S csapongva gyúlnak gerjedelmi, s vélek

Küzd ismeretlen harcban szív és lélek.

“Hová, hová te képzet csalfa kéje?

Mi zúg fel itt a pásztor kebelén?

Mi gond, mi álmok lengenek feléje?

Mi bájvidékre, s mért esdeklem én?

Fel, fel hozzád forr, fénynek istennéje,

E lángsohajtás, e vívó remény:

Szűk érzetemnek porlakom határa,

Csillagkörödben ott áll tündérvára!”

“Dagadsz, dagadsz a szívben hév indúlat,

Kész lelkem, ah, de szárnya még sem kél!

Küzd és borong, hullámzik s lángra gyúlad,

S porsátoromban fojtja rabkötél.

Mért a halandón e komor borúlat?

Lélek, rohanj: mint hab felett a szél!

Vagy, Istenasszony, szánd meg ó nyögésem,

S enyhítsd egedből kínos esdeklésem!”

“Önt könnyet, aki küszködött hiába,

Szánást keresve bájló képeden.

Ó kapj fel engem pályád távolába,

Vagy szállj le hozzám lángösvényeden!

Csak egy tekintést fátyolod titkába,

Csak egy sohajtást égi kebleden:

S lelkem, röpűlve lényed ellenébe,

Sugáraidnak olvadjon fényébe!”

Így, míg belől az érzetek vivának,

Ajkán az ömlő hang így nyögdele;

Az Istenasszony érzé fátyolának

Szélén mint leng a sóhajtás szele;

Hallá nyögését olvadó hangjának,

S lágy érzelemre mozdúlt kebele;

S fennéteréből a bérc pásztorára

Enyhítve fordúlt arca szép sugára.

Ott áll s andalg a csendes éj vezére

A bús halandó bájvonásain,

Nézvén mi díszben űl tekintetére

Az istenűlő lélek arcain.

S ekkor nem ismert gond borúl mellére,

Foly mondhatatlan érzet tagjain:

S szebb lángra gyúlad leple közt orcája,

S önként hanyatlik föld felé pályája.

Szállong alá: mint illatozva nyári

Homályos estvén szellők lengenek,

S körűllebegve szétfolyó sugári

Ezüst habokká tisztán ömlenek.

A pásztor árjong, s teste szűk határi

A halhatatlan kénnyel küzdenek:

S nem bírva szívén mennye boldogságát,

Sűlyed s homályban érzi társaságát.

Ah, kényözönben olvadó keblének

Hullámi közt a lélek elmerűl;

Forrón sohajtott órák röpdezének,

De gondolat már benne nem derűl!

Ott fekszik ő fényében Istennének,

Ki lengve száll az elsűlyedt körűl;

S szózatja zeng, és vonja hív ölére,

S nem vért habot, hajh, megrekesztett vére!

“Fel pásztor, fel! szerelmed győze végre,

S ím fátyolomnak nyíló titka vár;

Merész tüzedben gyúladál az égre,

S fürtöd felett leng pályád lombja már.

Ah, az lesújtva szállt a testiségre,

S varázserővel bájláncokba zár;

Fénnyel vakít, s úgy önti el homályát,

Bús éjbe rejtvén a felvíradt pályát.”

“De, ah, ki fekvél Istenné karjába,

Ne lengedezne boldogság rád még?

Élj e varázslét bájos alkonyába

Szunnyadva benned minden testiség!

S én átrengetlek szép álmok honába,

S léssz szenderegvén boldog, mint az ég.”

Mond, és megenyhűlt fénnyel leplezé be,

S szőtt halhatatlan álmokat fölébe.

Ott fekszik ő borítva nyúgalmával,

S álmán az Istenasszony képe reng;

Kél Lúna s felszáll nyájas orcájával,

S lenézve rája titkosan mereng.

S ha jön az éjfél, csillagfátyolával,

S csend ömlik el, s csak philomela zeng:

Rezgő sugárit föld felé ereszti,

S a szép szendergőt bennek megfereszti.