Ének a semmiről

Amit ma tartok, azt elejtem,

amit ma tudtam, elfelejtem,

az arcomat kezembe rejtem,

s elnyúlok az üres sötétben,

a mélyen-áramló delejben.

Annál mi van, a semmi ősebb,

még énnekem is ismerősebb,

rossz sem lehet, mivel erősebb

és tartósabb is, mint az élet,

mely vérrel ázott és merő seb.

Szokatlan-új itt ez a köntös,

pár évre szóló, szűk, de göncös,

rossz gúnya, melyet a könny öntöz,

beh otthonos lesz majd a régi,

a végtelen, a bő, közömbös.

Én is öröktől ebbe voltam,

a semmiségre ráomoltan,

míg nem javultam és romoltam,

tanulni sem kell, tudjuk ezt rég:

eltűnni és feküdni holtan.

Ha félsz, a másvilágba írj át,

verd a halottak néma sírját,

tudd meg konok nyugalmuk írját,

de nem felelnek, úgy felelnek,

bírjuk mi is, ha ők kibírják.

Pajtás, dalolj hát, mondd utánam:

Mi volt a mi bajunk korábban,

hogy nem jártunk a föld porában?

Mi fájt szivednek és szivemnek

Caesar, Napoleon korában?