Ének a szívemhez

Verj, verj szivem, te gyáva lázadó

saját véredbe fuldokolva, égve,

a természet zavart hangversenyébe

légy egy picinyke, fáradt, lomha szó.

Zenédre lejt az ünnepi menet,

meleg szavadra perceg minden óra,

verj indulót csókos találkozóra

s a temetéshez gyászos éneket.

Az égen ott az alkonyati fátyol,

szegény, szegény szívem, aludni vágyol,

te, ki zajongni nem tudsz semmiért?

Ne még, ne még; ordító viharokba

és néma csendbe fátylasan zokogva

verj bús szivem, s ne kérdd, ne kérdd - miért?