Ének a toll katonáiról

Szerettem őket és közöttük éltem

S velük szenvedtem életemben én

És együtt vártuk a magyar vidéken,

Hogy lesz még ünnep s fény hazánk egén.

Kopott szerkesztőségből szállt az ének,

Száz sóhajom, szerelmes vágy s remény,

A telefon lázas kagylója zengett,

Új rímeket sugallva énekemnek.

Ó névtelen s neves száz fürge hőse

A tollnak, amely szentebb, mint a kard,

Mely utat vág egy igazabb jövőbe

S naggyá avatja a szegény magyart,

Vidéki por, sár, sok bús hegedőse,

Ki másokért küzd, álmodik, akar,

Szeretlek testvér és bajtárs a búban

S az igazért vívott szent háborúban.

S egy koszorút hadd kössek sírotokra,

Kik alszotok már s álmodtok tovább,

Kuszkó Dezsőknek szürke légiója,

Holt katonák, elnémult cimborák,

Zuboly, Pilisi, Gyóni, kik tudója

Vagytok, miért mi vergődünk odább.

S az Isten jobbján írtok már riportot

Magyar nagyságról, mely az égbe rontott.

Becsületes, vitéz toll katonái

Köszöntelek, rajongó hadsereg,

Kik írni, ázni, fázni, éjszakázni

A küldetés lázával jöttetek,

Kikről nem szólnak hírnek harsonái

S ha lesz, tragikus gyász lesz nevetek.

Sírotok süpped lassú feledéstül,

Míg a Vezérnek száz ércszobra készül.