Ének anyámról

Ó, most adj erőt Isten, Istenem,

Hogy méltón zengjen árva énekem

Róla, ki csöndes mártír volt szegény,

S hang nem hatolt be két szegény fülén.

Meghalt a Hang - régen meghalt Neki -

Fülébe szóltak még gyermekei

Odatapasztva forró ajkukat -

Aztán e szalmaszál is elszakadt.

A betű maradt csak, a holt betű,

Élő hang helyett ó be keserű.

Aztán - szelíd, vigasztaló barát -

Szemén át jött el hozzá a világ.

Hogy csüggött e két drága szürke szem

Szánkon: mit mondunk: igen-e, vagy nem,

S próbálta kínlódva olvasni le,

Szemmel, mit fel nem fogott a füle.

Ki jót akart: mellé telepedett,

S írt neki - én nem írtam eleget.

Ifjan még sorsa ellen lázadó,

Később csupa bölcs rezignáció:

Virágot ápolgatott, olvasott,

Ha házi gondja olykor elfogyott.

A fecske megérkezett csicseregve.

S nem hallotta - ő, pedig úgy szerette.

Beethovent zongorázott a leánya -

Búsan támaszkodott a zongorára.

Tapsok közt olvasott fel a fia -

Nem tudta, milyen verse hangsúlya.

A rádiót - be jó - nem érte meg.

A mennydörgésre csak megremegett.

A nagy harang ha szólt Szilveszter-éjjen,

Ő ült akkor is fojtó csöndességben,

Fájtak benne madarak, gyermekek,

Csak a néma virág nem sebezett.

Ha van igazság, hallania kell

Most mindent, ami lelket fölemel.

Madarak ezerhangú kórusát

A tavaszodó mennyországon át.

Beethovent, amint maga dirigál

S zenekarában ezer angyal áll.

A konduló, mély, érchangú harangot,

Amit idelenn közelről se hallott.

A gyermekeit és az unokáit,

Ahogy hangjuk fölhat a mennyországig.

Itt örök csendre kárhozott füle

Ott örök muzsikával van tele.

S ha Isten van, meg nem szűnik soha

E mindent-kárpótló szimfónia.