Ének az élet javairól

Se nem fehér holló, se nem tarka páva

az a madár akit minden ember áhit.

Csak köznapi veréb, parázna és lármás.

Szivesen megfészkel akárki eresszén.

De jaj annak aki egyszer elzavarja

nagy igényességből, úri kényességből.

Elrepül a madár, minden szomszéd lesi.

Röpülj, madár, röpülj! van nekem madaram.

Röpülj, madár, röpülj! az se kellett volna,

hogy valaha nékem te kellettél legyen.

Úgyse verhetsz fészket az én ereszemre,

mert sohsem ér nekem ereszig a házam.

Én egy sohse-kész ház építője vagyok,

egy végét-nem-érő viadal győztese.

Nem is születtem én tetők mívesének:

itt a munkám, itt a tárt kapu-ív körül.

Festem a kaput, hogy lássák. Nem a végső

szint adom én, ezer ecset jön utánam:

csak szerény alapnak, ahogy rozsda ellen

minium jó, festem véremmel a Kaput.

S dolgozom, mint jámbor napszámos. A zsoldom

alacsony, de boldog vagyok ha az ecset

jól fog, s munka után kedvesem vár puha

meleg kenyérrel és meleg puha csókkal.