Ének Jókairól

Nem mondok én ódát dicséretedre,

Mint a magyar költészet nagyjai,

Furulyaszó az én versem, merengve

És andalogva hódol, Jókai!

A régi gyermek hálás szíve áldoz

Mesemondó, nagy gyermekünk, neked,

Ki földeríted a magyar családot,

Ha sorsunk egén beesteledett.

Száz éve jöttél, vigasznak, csodának

És dicsőségnek, Komárom fia,

E kis hazának és a nagy világnak

Száz könyved egy új magyar biblia.

Mindig meséltél, hogy a bús valóság,

A földi rabság tűrhető legyen,

Hogy a szegény magyarság méla sorsát

Feledje, rajtad csüggve szüntelen.

Magyar nábobja új ezeregyéjnek,

Gazdag szegénység jóltevője te,

Mit adjak néked, ki az örök élet

Mennyországából tekintsz ide le?

Egyik szemed sír, nézve nyomorunkat,

Másik nevet, mert a jövőbe lát,

Mikor majd második Árpádod újra

Visszafoglalja az egész hazát!

E szép csarnokban láttalak először

Arany-kék szeptemberben, délelőtt,

A százéves Kossuthról szólt merengő

Harangszavad és föligézted őt.

Az örök ifjúság kék nefelejcse

Virult szemedben szelíd megadón,

Éreztem, hogy e büszke, nagy teremben

Tied az ország és a hatalom!

Most én idézlek tiszamenti tájak

Pásztorsípjával és ünnepeden

Szeged babérját, a nevedet áldva

Királyi trónod arany zsámolyára

Könnyes szavakból fonva, leteszem.