Ének Kőrösi Csomáról

Székely hegyekből messze Ázsiába,

Az őshazába vándorolt ki ő,

Feje felett a vén, szent Himalája,

Tán öregebb, mint maga az Idő.

Ott rótta a betűket és kereste

Puszták homokján vérei nyomát,

Meglátogatta ínség, balszerencse,

De ő csak várt és vándorolt tovább.

A régi hon új fényre földerült már,

De ő nem tudta, ő a múltba ment,

A hegyre tartott, hol örök derű vár

És egyre telt, csak telt a pergament.

Az indiai herceg lőn a társa,

A szent királyfi, a nagy nyugalom,

Úgy nézett vissza a letűnt világra,

Mint ősszel a tavaszra a falomb.

És ahogy egyre gyűltek ráncra ráncok

És gyászra gyászok, ő békélve már

A homokórát nézte, mely az átok

Percét számlálja, míg minden lejár.

Az őshazát nem lelte és az újat

Nem látta többé, nincs már vigasza.

Öreg magyar, örök magyar, ki tudja,

Nem egy hazánk van-e: örök haza?