Ének Tompa Mihályhoz

Talpig nehéz gyászban, térdig holt avarban,

Fájó magyar őszben, bús világviharban

Ünnepel ma néped,

Ősznek és bánatnak énekese, téged.

Ősz és bánat nem volt soha még e tájon

Ily áldatlan, mint ez, mikor fájva-fájón

Emlékezünk vissza

Gyászunkban is bízó, hívő dalaidra.

Ősz és bánat nem volt soha még szívemben

Ily vigasztalan és ilyen terméketlen,

Dús fájdalmú ősöm,

Ki dalt szüreteltél bánaton és őszön.

Magányban és búban magam is merengtem,

Írt magam is leltem csöndes énekemben;

De most néma ajkkal

Állok én az őszben - „elfeledve a dal".

Szerettél, szenvedtél, - daloltál halálig.

És áldott a kín is, amely dalra válik,

De mit ér az ember

Könnytelen bánattal, meddő szerelemmel?

Elporladt szívekből új virágok nőnek,

Mennyi dala, színe van a temetőnek.

Föltámadunk - mondja.

Csak élő halottnak nincs vigasztalója.