Ének Virág Benedekről

Jaj, hogy szerettem volna élni régen,

vén századok bús mélyein, korábban,

mikor a lélek nyílt, a jóság, s nem ma,

a buta „modern technika” korában.

Otthontalan bolyongok, hazavágyván,

és sírva vágyom vissza, ami volt már,

akkor a szemek föl az égre néztek,

s úgy állt a szív, mint liliomos oltár.

Az emberek akkor meghaltak őszen,

mosolyogván az aszú, édes őszben,

szívükbe hordták az örök szerelmet,

s mindég holdfényben mondták, hogy szeretlek.

Jó emberek között folyt volna éltem,

tán itt, ahol most élek észrevétlen,

köröttem - essős vízfestmény - Tabán,

nyugodt lennék, vagy boldog is talán.

Ülnék otthon az ablakmélyedésben,

sétálnék egy-egy régimódi, halvány

leánnyal a haldokló némaságban,

vagy bogarásznék a Gellérthegy alján,

és új boron, mikor habos rámpás -

kapukulcs a kezemben, kézilámpás -

korhely árnyékomat nyomomba húzván

mennék haza a kormos, süket utcán.

Aztán csak várni - az élet elröppen -

Horatius-t olvasni, esti ködben,

álmodni mélyen és álmodni resten,

s télen táncolni, túl, a kicsi Pesten.

Ma, hogy a föld vérünk, könnyünket issza,

szeretnék futni: vissza, vissza, vissza.

Itt szomszédomban, az ordas hegyek közt

a „szent öreg” élt, Virág Benedek.

Kovakővel gyújtotta meg a gyertyát,

s lúdtollal körmölt magyar éneket.

Akkor sem ismerték nálunk a költőt,

futó, szegény vad, elbújt reszketeg,

görcsös szókat gyalulva gyúlt szemekkel,

tág pupillával nézte az eget.

Sokszor megállok most hol ő lakott rég,

s alázatos és magamba szálló

lélekkel kérdem, mi maradt belőle?

Egy kis küszöb s egy villamos-megálló.

De én gyakran elmentem volna hozzá,

hogy lelkemet szava beharmatozná,

piruló arccal néztem volna rája,

hogy mit mond papos és szigoru szája,

lobogó nyakkendővel és kalandos

fürtökkel, én, az ifju-ósdi lantos,

olvastam volna néki órahosszat,

versekbe szedve A’ hazá-t, az Aether-t

és írtam volna Daphnis-ról, Chloé-ról

s „Magyar Jövőnk”-ről vagy száz hexamétert.

Ő meg bólintott volna a homályon,

s én lehajoltam volna, hogy megáldjon.

Zsinóros, régi atillát viselt még,

ráncos kezű és prédikáló bölcs volt,

szobája, mint az agg papok szobája,

a szekrényben égettbor s gyümölcs volt.

és dícsérvén a Poézis hatalmát,

átnyujtott volna versemért egy almát.